Levelek

Földre hull, sárba vész

láb tapossa el,

őszi éj rá zuhan,

fagyon térdepel.

Holdsugár hófehér

fátyol szemfedél,

alatta porlad el

ez a kis levél.

Verseim  levelek,

mind a földre hull,

rájuk lép az idő

mind porlad fakul.

Lesz jövő valahol

miben nem leszek,

ennyi az ember is,

mint a levelek.

Napraforgó

Száraz, csörgő rozsda

bús fejről pereg,

a szántón repedések,

vértelen erek,

se sóhaj ,se dobbanás,

csak csend, mi  oly nehéz,

szememben halott nyár,

de lelkem rég tavaszt idéz.

Gyönge napsugár jár,

a szél oly óvatos,

hol van még a pitypanggömb,

még sárgakör lapos.

A napraforgó lágy szár,

feje  földi napkorong,

mely fölött fecske száll,

benne méh gondja zsong.

Szára százaz rozsda

szél kezén csörög,

magkönnye hull,

kopogó  a rög,

és a repedések

a vértelen erek,

mint csendes sír,

a magok belefekszenek.

Vérvörös szirom /Nyárvég/

Bágyadt rózsafej a hőség tenyerén

lassan halálba szendereg,

a tegnap még hófehér szirom,

ma könnyű rozsdaként  pereg.

Guggol a szél az orgona alatt,

szaladni, futni nincs kedve,

fonnyadt levélről pókfonál leng,

s bámulok a nyolclábú keresztre.

Pakol az augusztus, vége a nyárnak,

az idővel csak a mirtuszom dacol,

fiatal vérvörös  szirmai égnek,

hallom a szívét is, ahogy  zakatol.

Alkonyi kohó 

Izzó fém az ég,

olvadó arany,

fellegek falán

elfolyó folyam,

narancsosra hűl

lesz majd szürke kék,

és mint két galamb,

bújik föld  s az ég.

Zuhog

Zuhog az eső, mosdat az élet,

hogy mossa le rólam a percet, az évet?

Miképpen lehetne lelkem újra tiszta,

mint mikor kezemből szállt a parittya

a hársillatos kastélykert gyepén,

mikor kicsi volt a világ, de én álltam közepén?

Zuhog az eső, az esti por sár

belerepül egy fekete madár,

csőre üt vízbe,  folyó sárba,

micsoda boldogság van e pocsolyába!

Zuhog az eső, a villám kékel,

s elbánik a fával, az egésszel

a dörgés a csattanás, ha elül,

évgyűrűk a halál ujján, a zivatar szelídül.

Pára mászik a fára,

ágra, eltört derekára,

s megcsillan az alkony fénye,

vöröslő könnyben ázik a kérge.

Zuhog az eső, szivárvány ível

itt állok lüktető, sajgó  szívvel,

rajtam a percek, rajtam az évek

mosdtat az élet, szöknek a fények,

pillantás réved a halott ágra,

lelkem zuhan sárba, langy pocsolyába.

Hárslocsoló

Egyszer majd nem jövök,

s nem megyek,

elfeled a táj ,

az is, akit ismerek,

lépteim alól nem szökik

se koppanás, se por,

talán egy elbújt csend

őriz meg valahol.

Egyszer a hársfám

majd nagyra nő,

s virágot bont

a locsolóból ráöntött idő,

és száll a virágillat, a kert felett lebeg,

egy locsoló felleget a kezembe veszek,

és bő esővel a hársfám öntözöm,

és a langy cseppek között lesz némi könny.

Mert egyszer, majd nem jövök

s nem megyek,

elfeled a táj,  s az emberek,

verseim, szavaim, s bennük, ami én,

semmivé lesz mind,

mint az útvégi remény.

Embernek lenni (Kívánság vagy ima)

Embernek lenni,

egy emberi létben,

apró kis kérés

a nagy mindenségben!

Nem kell értelem,

mit keresni keljen,

csak az életünk

emberségben teljen!

Ne legyen idő,

csak tér, mi befogad,

mindenki egyenlő,

legyen tej ,csontfogad,

ne legyen vagyon,

templom és trónterem,

ne tudjuk mi az,

hogy halálfélelem!

Embernek lenni

a meggyógyult Földön,

hová háború

soha el ne jöjjön,

kerüljön betegség,

ne fogjon az átok,

és akik élnek

legyenek barátok!

Embernek lenni

ha van, ha nincs Isten,

jóságnak jóság

önzetlen segítsen,

ne lásd a bőrét,

hite legyen rejtve,

úgy ítélj embert,

amilyen a tette!

Embernek lenni,

egy emberi létben,

apró kis kérés

a nagy mindenségben,

mindegy kik vagyunk

lehessünk egyformák,

mint  halálunkban,

ha hamvaink szórják!

Kitisztuló égbolt

Befalva az összes fény,

az est nagy hasa feszül,

karja közt sötét henyél,

dorombol, majd földre ül.

Nőnek az apró csendek,

mint körgyűrűk a tavon,

parttól partig sietnek,

föld és ég közt szabadon.

Térdeplő reményre száll

és a vállán megpihen

egy apró sóhajmadár,

csőrében tört rekviem.

Hold ébreszt árnyékokat

nyafogva, lustán kelnek,

elhagyják a bokrokat,

megnyúlva menetelnek.

Az idő tenyerében

a pillanat áll lábra,

és ámul csillagfényben,

hisz fönn az ég varázsa.

Fényt önt az égbolt, ragyog,

mint egy locsoló feje,

millió lukból csobog

a mindenség ereje.

Hajnali játék

Sápadt búzavirág az ég,

a Nap, izzó pipacskehely,

zöld szegély a messzeség,

lábamhoz pitypang ül közel.

Útifűn harmatgyöngy ragyog,

bámész árnyék bámulva nő,

a szellő még andalog,

lábnyomán gomba az idő.

Szénaillatú szerető

a fénnyel csókoló hajnal,

bennem a vágy nagyra nő,

de kuncog és tovanyargal.

Lépek, a reggel integet,

egyre árad az aranyfény,

szemem tükre kis liget

kis dombján ott ül a remény.

Mag-ad

Hegygerincen a Hold, mintha lába lenne,

fény szikrázik léptén, megy a végtelenbe.

Lába alatt sziklák, délceg fenyőágak,

a vöröslő fényben  árnyak magyaráznak.

Bosszús a szél, dühös, ágat tép a harag,

lezuhant tobozból szétgurul a mag,

rozsdás fűközé ül, mohás korhadt gallyra,

éhes földrepedés e magot akarja.

Reszkető magoknak felhő lesz az anyja,

vizével itatja, árnyékkal takarja,

ringató esővíz, dédelgeti őket,

bebújnak a  földbe, hosszú álmok jönnek.

Üres az esti ég, nincs Hold, nincs már felleg

elfáradt a máma, horizonton billeg

a közelgő holnap, karján új nap fénye,

embernek és magnak, feltámadt reménye.

Alkony a háztetőn

Sétál az alkonyi fény,

bokrokon, háztetőn jár,

elalszik az ég kékje,

felleg takarója száll.

Árnyékok nézelődnek,

kíváncsian hajlanak,

a csend teste már ívben,

ölén szavak alszanak.

Háztetőn siklik a fény,

vörös csúszda a kupás,

fekete tó az udvar,

de néma a csobbanás.

Sápad az alkonyi fény,

lábat lógat az este,

bokornyi árnyék bámul

a holdfényes ereszre.

Felhő fényekkel

Felhő úszik a Nap homlokára,

láza csitul, fénysóhaja száll,

a feszült villanydrótokon

az alkony, csendet komponál;

s bámulják az ablakszemek

a nagy cserép kalap alól,

hogy  lopódzik egy árnyék,

de rá már  a rigó se szól.

A kerítés résein bebújik

lassan a lomha estidő,

s elenged a nyár forrókarja,

s elhagy ,mint csalfa szerető.

Egyszer

Egyszer majd oly bonyolult lesz a világ,

hogy eltéved benne az értelem,

az ember,  mint levél lóg majd

az öntudatra ébredő gépeken,

és kacattá lesznek a versek,

s a szó festette képek a lapon

kikopnak, és semmibe tűnnek

az idő kezében himbálódzó radíron.

Egyszer majd halálos beteg lesz a Föld,

felszökő lázában minden megég,

poshadt tengerek vizében fuldoklik

a civilizáció, és az önző emberiség.

S ha nem lesz már se ember, se gép

szűnik a láz, és eltűnik az ember szennye,

meggyógyul a Föld, s talán egyszer

feltámadnak a szavak, e világegyetembe’.

Májusi csend

Rózsám szirmai rejtik el

az alkony utolsó fényeit,

a hang lassan letérdepel,

fűközt a szavak már nem lelik.

Csend jár, zsebében nesz motoz,

egy csillag pillája kéken rebeg,

kacsint a fenyőről egy  zöld toboz,

de árnyékot vetnek rá  a fellegek.

Hallgatom a csendet, s beszél,

hozzám bújik, lágyan ölel,

hársvirág illatát hozza a szél,

rég voltam a békéhez ily közel.

A csend egy nagy meleg tenyér,

lassan ráhajtom őszülő fejem,

szívemben  csak andalog  a vér,

talán a halál lehet pont ilyen.

Lélegzet oson, a szív néha üt

csend bennem és mindenütt

körbezár az árny és a fény

ma a világ mindene enyém.

Szikrák, szelek, tavaszok

Újra festik a kopott reményt.

Nagy szavak, szép ígéretek

bódítják újra a  Kossuth teret.

Megannyi méh zúg, dongva nyüzsög

és mind, mind virágporra vár,

és az  ábrándokból hazát eszkábál.

De üzennek a régi tavaszok,

melyeknek  rügye maradt meddő,

néhány fa dőzsölt, de éhezett az erdő.

Ne higgy a tavasznak, nézd az őszt,

hová hulltak a gyümölcs ezrek,

kik  vittek mindent és semmit sem fizettek!

A szó kering, száll, mint könnyű por,

de az ígéret, ha valótestre nem talál,

újra régi idők jönnek,  hol az élet, maga a halál.

Újra festik a kopott reményt,

a szabadság bilincseit törik,

talán már holnap a jó, a gonosszal  megütközik.

De tudd, nem elég csupán győzni,

az igazságot és a becsületet,

úgy kell félteni ,óvni, akár az életet!

Az ígéret te vagy, te magad magyar,

áldjon vagy verjen az isteni kar,

de ha önmagad sorsáért nem teszel.

mint a harmincévnyi ígéret, semmivé leszel!

Hervadó kokárda

Nagy fekete szárnyát

kitárja az este,

árnyék madárhad ül

nemzeti színekre,

Himnusznak hangjai,

Szózat szavaival

nyugovóra térnek ,

nincs már Nemzeti dal.

Dicsőség fényei,

szabadságnak lángja,

elszunnyad, szendereg

múló nap porába’,

magasztos nagy szavak

üres csenddé válnak,

egymásnak az urak

bőszen gratulálnak.

Ma, kik egyek voltak

holnap kettéválnak,

kapzsiság ül neki,

neki a hazának,

két pofára eszik

a Balaton partot,

mit nekik a nemzet,

sarokba a kardot!

Oda harmincévnyi

csodás nagy ígéret,

nemzeti szalaggal

fojtják meg a népet,

meglopott érzelmek,

ember cserbenhagyva,

ábránd marad-e, a

kokárda szalagja?

Ünneplő magyarság

Árpád vérű nemzet!

Nem akarunk hazát,

igazabbat, szebbet?

Vagy elég mit adnak

az új ispánjaink?

Ránk omlik az ország,

elhagynak fiaink!

Kikeleti hangulat

Tavasz az ágon hintázva lengett,

néztem a Napot, a földi epret,

az ég peremén vöröslő húsa,

levet engedett a földes útra.

Bíborban ázott a bodza ága,

szégyenlős, vörös apró madárka

kitárta szárnyát, a hangja cserfes,

dala vidám volt, igaz szerelmes.

Megtisztult az ég, oda a felhő,

apró kis kedvem hirtelen felnő,

napsugár kacsint barackvirágra,

lent a fűben már a pitypang várja,

hogy arany szirma szemekben csengjen,

lélek tisztuljon, a szív csevegjen,

jöjjön szebb világ az emberekre,

legyen mindenki végre, szeretve!

űrsisak ispánokkal

mára elég lenni csak

kiszorul az értelem

működnek az ösztönök

szív és agy két fél elem

lép az élet fogy az út

a boldogság misztikum

cigaretta füstje száll

egy üveg sör fél a rum

fájlokba zárt szeretet

tömörített sorsokon

a letiltott  valóság

már a halállal rokon

zúg a gép és száll a por

méreg rágta a tüdő

áttéteken a sugár

árnyék nyúlik holt idő

mára elég lenni csak

minek is az értelem

rabszolgák az emberek

bilincsük a félelem

pin kód kártya kibertér

emberiség marsra száll

ispánokon űrsisak

rajta a turulmadár

felfalt bolygó csontjai

csillagfényben hófehér

ha lesz ki egyszer erre jár

meglátja hogy mennyit ér

hová visz a fejlődés

mily buta az értelem

teremtésen korona

lezuhanó szégyenem

Fura vers a csendről

Léptem tör a csendből darabot,

s elgurul az út kövén,

az árok mélyén meglapul,

hová nem jut el a fény.

Sötétből csend szökik szárba,

kúszik, teste végtelen,

ága bogas ágvilláján

fészket rak a félelem.

Hangtalanul reszket az éj,

tenyerében fénydió,

felhők jönnek összetörni

a villám hangja koppanó.

Fénydiónak minden húsa

lábam elé lepereg,

a csend sebét összehúzza,

amely sántán elbiceg.

reggel van

reggel van árnyék lép

ablakban élőkép

két rigó felröppen

száz veréb nincs csöndben

létrára fel a Nap

felhők közt feladat

napsugár egy-kettő

mezőről hegytető

hóvirág rám kacsint

tavasz van szép megint

hófehér zöld és kék

fölött a cinegék

röpülnek magasba

csicsergés nyakamba

lábait lógatja

szívemen a talpa

kikelet fényei

a lelkem megleli

boldogság békesség

mosolygó mindenség

Köd leng (reflexvers)

Köd leng, az éj fátyla,

a táj titok, sejtelem,

bokor homlok, fa arcvonása

érnyék barázdás végtelen.

Se hang, se fény nem jár

a hallgatag szürke sötét,

börtönfal ,rács nélküli ,

foglyul ejti életét,

annak ,aki nincstelen,

ki otthontalan árva,

kit eladott a félelem

az éhségnek vacsorára.

Foszló kabát, koszos ingnyak,

benne egy test reszket,

kékülő ujjak ,gyönge sóhaj,

holnap ki állít keresztet?

  Leltár

Vállakat rándító közöny

bámul a kéregető percre,

ki mellett görnyed háttal

földön kuporog a remény,

köhög , vért köp  a szorgalom,

megrázkódik sebbel teli  teste,

mely fölött  döglegyek röptét

festi  meg  a menekülő  fény.

Kivágott nyelvű harang hallgat,

a falak alatt az  ácsorgó csendek

fekete sóhajt feszítenek az égre,

s a  gyermekfélelmek pityeregnek.

Rúgásra lendül a nagy vagyon lába,

s nyüszítve elfut a kóbor emberség,

gyűlölet járőröz, övén  bilincs s törvény,

a hatalom határtalan, övé a mindenség.

Abdai szél

Mikor lehunyta szemét

az Abdai fák  alatt,

az elmúlás kezében

ott hitázott a lakat.

Míg peregtek a képek

lezárt szemhéja mögött,

az őszi szél sóhajtott,

fagyos kínok közt nyögött.

A világ gonosz maradt

és kapzsi ,telhetetlen,

tört sorsok a markokban,

és profit a zsebekben.

Maradtak a fegyverek,

felsírtak a háborúk,

<